“Na milyen volt a tábor?” – teszi fel a kérdést nagyon sok barátom, közeli és távolabbi ismerősöm?!

Erre a kérdésre bármilyen furcsán is hangzik, nehéz válaszolni. Már persze akkor, ha nem a csodálatosan sablonos “jó” válasszal szeretné lerázni az ember a másikat. Az elmúlt hónapokban a gyomorgörcs állandó társam lett, hiszen minden egyes nap úgy keltem és feküdtem, hogy azon járt az eszem, vajon kifelejtettünk-e valamit, vajon mitől lesz mégjobb, hogyan fog elérni még több emberhez a tábor híre, hol lehetne még megjelenésünk, mivel tudnánk még tovább fejleszteni a módszertant?! Na, de megpróbálok válaszolni a kérdésre, mert én most nem lezárni akarok.

Ha a kezdeti számszerűsíthető célokat nézem jég hideg racionalitással, nem igazán van okom örömre és elégedettségre.  Azért nem, mert bár tény, hogy hobbiból csináljuk ezeket a projektheteket hétvégente és éjszakánként, meg szabadságidőben, mégis három év után jó lett volna több turnust összehozni, és nullszaldó helyett némi profittal zárni – “a mocskos kapitalisták” -gondolhatnád, pedig nem erről van szó…

Az utolsó pillanatig terveztük a 2 turnust, de a létszám sajnos nem tette lehetővé ennek megvalósulását, így a kezdés előtt másfél héttel át kellett szerveznünk 1 turnussá az addigi kettőt. Ez a partnerek felé történő visszamondásokkal, kellemetlenségekel, de legfőképp sok fejtöréssel járt. Képzelheted, mi járt a fejünkben: “pedig mi idén tényleg időben meghirdettük”. “rengeteg megjelenésünk volt, “iskolákban is voltunk, még plakátot is csináltattunk”, “…még a TEDen meg a Forbesban is voltunk, mi a fene lehet a gond?” Talán a nem megfelelő targetálás, talán a nem elég egyértelmű kommunikáció, talán valami egészen más állhatott annak a hátterében, hogy idén minden eddiginél több hirdetési költséggel tudtunk a lehető legkevesebb új táborozót elérni. Puff, bevallottam, ez a csúf igazság. Talán bénaság ezt beismerni, és most teljesen hülyének nézel. Nem ítélnélek el érte.

Nem, nem voltak pénzügyi szponzoraink. Ugyan volt 1-2 tárgyalás nagy cégekkel, de valószínűleg ezek túl későn történtek meg, vagy talán nem voltunk elég ügyesek…Noha a cél ezekkel a táborokkal soha nem az volt, hogy meggazdagodjunk belőle, jó lett volna annyi profitot termelni, hogy a jövőévi hirdetési és működési költségeket előfinanszírozzuk, hogy ne mindig saját zsebből kelljen ezt megtenni. De tény, hogy kijöttünk nullára, a marketing és egyéb eszköz-, és anyagköltségek megtérültek.

Az eddigi összefoglalót olvasva valószínűleg mégis meglepődsz majd, amikor azt mondom, hogy mindezek ellenére a három év alatt most vagyok a legelégedettebb a “munkánkkal”. Hogy miért érzem így?

  • Harmadjára is megcsináltuk – elsőre megcsinálni egy ilyet kihívás, újszerű, ott van a “pillangók a gyomrodban” érzés. Amikor összejött elsőre, gondolhattuk volna azt is, hogy “a kezdők szerencséje”. Másodjára megcsinálni már elkötelezetté és kíváncsivá tesz, hogy vajon tudod-e überelni az elsőt. Vajon tényleg szerencse volt, vagy van emögött más is? Egyszerre jelent játékot és versenyt saját magaddal szemben. De a harmadik az már valami egészen más. Az már nem szerencse. Nem lehet szerencse. Felelősséget vállalsz egy talán csak számodra létező márkával szemben. Felelősséggel tartozol a résztvevők iránt, hogy ugyanazt az élményt biztosítsd nekik, mint amit a korábbi években kaptak a többiek. És nem csak a táborozó fiatalokra gondolok, hanem magamra, magunkra is. De visszanézve ez nagyon is sikerült.
  • Fejlődött a módszertanunk – mind a tréningek minősége, sorrendje, egymásra épülése, mind pedig a Pepe által irányított projekt kivitelezése érezhetően érettebb lett. Erről az alábbi interjúban is hallhatsz még részleteket, az 5:30 perctől http://www.mediaklikk.hu/video/profit7-2017-07-26-i-adas-2/
  • Gördülékeny volt az információáramlás – mindenki (szülők, résztvevő diákok, csapatvezetők, operatőri stáb, fotósok, együttműködő partnerek, média) időben tudott mindenről. És nem volt kérdés, hogy ez hogy és hol lesz megoldva. Mert ebben már volt rutinunk.
  • Egészséges uzsonna/tízórai – sokszor a minket befogadó cégek fantasztikus harapnivalókkal kényeztettek minket, máskor pedig a catering együttműködő partnereink kápráztattak el minket egészségesebbnél egészségesebb és finomabb falatokkal. Járt nálunk a Nekedterem, a Dióhéj és a Fourbites is. Ez az eddigi évekből totálisan kimaradt, pedig milyen jó, hogy volt most mivel pótolni az elhasznált energiát.
  • Rugalmas és segítőkész együttműködő partnerek, zseniális szakemberek – leírhatatlanul csodálatos érzés, amikor van egy álmod, és ahhoz elkezdenek csatlakozni mások is, mert tetszik nekik, amit csinálsz. Idén olyan emberekkel dolgoztunk együtt, akikről most sem hisszük el, hogy megtiszteltek minket a jelenlétükkel. Bruck Gábor, Bárdos András, Papp Gábor, Németh Zoli, Nagy Andi, Sóti Anett, Németh Anna, Kósa Tekla, Szijártó Adrienn – egytől egyig zseniális szakemberek. Aztán lett például egy opeatőri csapatunk Sellei Ábeléknek köszönhetőek, akik egész héten velünk forgattak, és nekik köszönhetően készül el idén a hangulatvideónk. Mindig időben ott voltak, lehetett rájuk számítani, lelkesedtek és bevonódtak, szinte észrevétlenül váltak csapatunk meghatározó tagjaivá. És aztán ott volt Békéssy Olgi, aki a sajtókommunikációban segédkezett, és mérhetetlenül hálásak vagyunk neki emiatt. És minden tréner felkészülten izgatottan érkezett hozzánk, és igyekezett átadni tudása legjavát.
  • Fantasztikus csapatvezetőkkel és segédszervezőkkel voltunk ellátva – Petra és Miri sokat segítettek az előző hónapokban a szervezői munkálatokban: kapcsolatot tartottak, megkerestek új partnereket, intézték a social media kommunikációt, és hétről hétre velünk ötleteltek a tábor kapcsán. Hozzájuk csatlakozott Gábor és Tomi a projekthét másik két csapatvezetőjeként, akik a lányokhoz hasonlóan nagyszerűen támogatták a résztvevőket és segítették őket a kibontakozásban. Ők olyan fiatalok, akik a tavalyelőtti és/vagy tavalyi táborok résztvevőiből váltak szervezővé/csapatvezetővé, hosszú utat tettek meg, maguk is átélték az élményt és “függői” lettek ennek az életérzésnek és közösségnek. És amikor azt írom, hogy “vezetők”, akkor tényleg olyanokra gondolok, akik nem diktatórikus módon mondták meg a többieknek, mi a teendő, nem vették át az irányítást, hanem egyszerre terelték és engedtek teret nekik.
  • Érett ügy, érett párbeszédek – A társadalmi kampány fontos pillérét képezi a táborainknak. Nem csak azért, met az elkészítésük során a fiatalok megtanulnak csapatban dolgozni és gondolkodni, érvelni és véleményt kifejteni, hanem mert ezzel társadalmilag is érzékenythetjük őket. Olyan kérdésekről beszélgetünk ilyenkor, amiről komolyan mondom, mi, felnőttek sem vagyunk képesek. Idén a másság kérdéskörével indult az a beszélgetés, amiek a végén megszületett a projekttémánk, a címkézés. Beszélgettünk homoszexualitásról, különböző vallások és kultúrák kérdésköréről, a social media fiatalokra vetített hatásáról, szülői mintákról, válásról, a középiskolások életét érintő nehézségekről. Amit sajnálok, hogy nem vettük fel annak a vasárnap délutánnak a beszélgetését videóra, mert hátborzongatóan érett és intelligens beszélgetés zajlott a 14-20 év közötti fiatalok között. Ahogy ott ültem, és hallgattam, az fogalmazódott meg bennem, hogy bárcsak a mi sulinkban is lett volna lehetőség így beszélgetni, bárcsak lettek volna ilyen vitaindító kérdések, és bárcsak az én leendő gyermekeim egy ilyen támogató és értelmes közegben nőnének fel.
  • A lehető legnagyszerűbb csapat – Nem vételten, hogy éppen ez a 20 fiatal, éppen most, éppen így találkozott össze. Tudtak tanulni egymástól, tudtak adni egymásnak, inspirálták egymást. Én mondom, tanítani kellene azt, amit csináltak, példaértékű volt.
  • “A visszaesők” – Szokták mondani, hogy a legnagyobb elismerés a “visszatérő, lojális ügyfél”.  Na hát nálunk ügyfél helyett táborozó diákok vannak, az idei csapatból 20-ből 8 fiatal másodjára vagy harmadjára tartott velünk. Erre kifejezetten jó érzés visszagondolni, ráadásul bőven tudtunk nekik újat mutatni, nem volt klikkesedés, és régi és új táborozó között is nagyon jó barátságok alakultak ki.
  • A legtöbb sírás – Hagyomány lett nálunk, hogy a tábor utolsó estéjén, miután közösen megnézzük a kampányvideónk béta verzióját, visszajelzés adással zárjuk le a közösen töltött egy hetet. Idén sem volt ez másképp, a csapatvezetők egyesével értékelték a csapattagokat, majd fordítva, végül én is elmondtam mindenkinek, mit figyeltem meg rajtuk a közös munka során. Aztán jött az a rész, amikor a résztvevők mondták el felénk fordulva, miben volt a leghasznosabb számunkra az egy hét, és jeleztek vissza Pepének és nekem. Bár ezeknél a részeknél minden évben sírok, esküszöm, soha nem sírtam még ennyit, mint most. Egyszerre potyogtak a könnyeim és éreztem végtelenül nagy hálát. Hálás voltam Pepének, amiért végig mellett volt és volt a szó szoros értelmében volt a társam a 8 nap során, hálás voltam Petrának, Mirinek és Tamásnak a sok munkáért, időért és energiáért, amit a táborszervezésbe és kivitelezésbe fordítottak. Hálás voltam Gábornak, az öcsémnek, akire idén minden eddiginél jobban támaszkodhattam. Aki engedte, hogy partnerként kezelhessem, és nem pusztán a “kisöcsémként” tekintettem rá. És hálás voltam Lisának, Flórának, Kornélnak, Reginek, Babinak, Nórinak, Tündinek, Hayatnak, Julisnak, Petnek, Heninek, Dorkának, Bálintnak, Fáncsinak, Ilkának és Eriknek a lelkesedésükért, az energiájukért, és a visszajelzéseikért, amik megint feltöltöttek 1 évre elegendő energiával a folytatáshoz.

Mert amikor megkérdezik, hogy én miért csinálom még, hogy nekem miért éri meg egy olyan tábort szervezni, ami nem pénzkeresetről szól, hát teljesen őszintén, tiszta szívemből mondom, hogy ezért. Az olyan őszinte visszajelzésekért, amikor azt hallom, hogy “az elmúlt 1 hétben jobban megnyíltam ebben a közegben, mint a suliban 5 év alatt”.  Vagy “a tábor előtt elakadtam az életemben, és fogalmam sem volt, merre haladjak tovább, de eljöttem ide, és itt annyit kaptam, hogy mostmár pontosan tudom, mi lesz a következő lépés”.

Vagy amikor valaki nem mond egy szót sem, de nem is kell, mert olyan erősen ölel magához és annyira zokog a búcsúzáskor, amivel a világon a legőszintébben mondja el, hogy “köszönöm”.

Szóval ezek után, szerinted mi okom lenne az elégedettlenségre? Fenébe most a racionalitással, fenébe most a számokkal, inkább maradok ilyen emocionális bolond, aki ebből az energiából töltekezve újabb sorsfordító élményheteket szervezhet fiataloknak. És nem, én szándékosan nem tábornak nevezem ezeket az együtt töltött egy heteket, mert ez nem egy tábor, ez jóval több annál…És én nem dolgozom ilyenkor, hanem örömet szerzek másoknak, miközben flowban vagyok, boldog vagyok és alkothatok valami olyat, amitől 1 hétig azt érzem, hogy a világ egy jobb hely lett. Csak 1 egészen kicsit. Amikor a világon a leginkább azt érezhetem, hogy önmagam vagyok.

Hát ilyen volt ez a tábor.

Niki